Bár még nem járt a kezemben a Nyársapáti Hírmondó ehavi száma, a „Nyársapáti lakosok” Facebook-csoportban belefutottam azokba a meglehetősen magasröptű írásokba, melyeket valaki a polgármester úr nevében jegyez (mert abban az egyben elég biztos vagyok, hogy nem ő írta őket). Akinek van hozzá gyomra, és még nem olvasta: csak bátran – ritkán látni ennyire szemléletes példáját annak, hogyan lehet sok szóval elmondani szinte semmit:
Alább pedig külön-külön reagálnék a két írásra.
Az ipari park, ahol minden megvan – kivéve azt, amiért épült
Van valami egészen lenyűgöző abban, amikor egy beruházás papíron tökéletes. Számok rendben, tételek szépen felsorolva, minden forintnak megvan a helye. Közművesített telkek, aszfaltozott út, kerítés, irodaépület – szinte már látjuk is a pezsgő gazdasági életet. Csak egy apróság hiányzik. A gazdasági élet.
A Nyársapáti Ipari Park története így lett egyfajta tankönyvi példa arra, hogyan lehet hibátlanul megvalósítani egy projektet – majd teljesen elfelejteni, hogy mire való. Hiszen a cél nem az volt, hogy legyen hat darab szépen közművesített, gondosan körbekerített, makulátlanul üres telek. Bár kétségtelen, ebből a szempontból a projekt kiemelkedően sikeres.
A beszámoló részletes. Megtudjuk, mennyibe került minden. Megtudjuk, hogy volt egy cég, amely majdnem jött. Sőt, azt is megtudjuk, hogy végül nem jött. Ez már majdnem egy sikertörténet – csak valahogy a vége hiányzik. És itt jön a valódi bravúr: a szöveg hosszasan magyarázza, miért nincs ott senki. Covid. Háború. Európa. Energiahelyzet. Gyakorlatilag minden és mindenki hibás – egyvalaki kivételével. Pedig a kérdés kínosan egyszerű, már-már illetlenül prózai:
Ha 2019 óta eltelt ennyi idő, akkor mégis ki feladata lett volna, hogy ide valaki ténylegesen betelepüljön?
Nyilván nem az ipari parké. Az megtette a magáét: áll. Rendíthetetlenül.
A beszámoló egy ponton különösen izgalmassá válik, amikor a beruházás sorsa helyett már ellenzéki politikusok, helyi vállalkozók és különféle sejtetések kerülnek elő. Ez kétségtelenül színesíti az olvasmányt, csak éppen nem visz közelebb a megoldáshoz. Mert bármennyire is megnyugtató lehet másokra mutogatni, a hat üres telek ettől még nem telik meg. És talán ez az egész történet legérdekesebb része. Nem az, hogy egy cég nem jött. Ilyen előfordul.
Nem is az, hogy nehéz a gazdasági helyzet. Az valóban az. Hanem az, hogy a kudarc magyarázata részletesebb, mint maga a teljesítmény. Arról ugyanis alig esik szó, hogy:
- pontosan hány befektetőt kerestek meg,
- milyen konkrét ajánlatokat tettek,
- milyen stratégiával próbálták idecsábítani a cégeket.
De legalább megtudjuk, ki miért hibás. Az ipari park tehát áll. Vár. És közben példásan bizonyítja, hogy a beruházás és az eredmény között néha egészen meglepően nagy a különbség. A végén pedig marad egy kérdés, amit valahogy senki nem szeret igazán feltenni:
Nem az a probléma, hogy miért nem jött ide egy cég. Hanem az, hogy miért nem jött ide egy sem?
Szavak helyett valóság: mit kaptunk és mit nem
Sokat halljuk mostanában, hogy „a választás a biztos és a bizonytalan között zajlik”. Hogy ami eddig volt, az a rend, a stabilitás, a biztonság. Csakhogy egyre több emberben merül fel a kérdés: kinek biztonság ez?
Mert ha végignézünk az elmúlt másfél évtizeden, akkor nem egy stabil, kiszámítható rendszert látunk, hanem egy olyat, ahol újra és újra ugyanaz történik. Botrányok jönnek, egy ideig beszélünk róluk, aztán minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Elios, Völner–Schadl, trafikmutyi, Pegasus, kegyelmi ügy – nem egy-egy elszigetelt hibáról van szó, hanem egy mintáról. Egy rendszerről, ahol a hatalom körül mindig ugyanazok a nevek és ugyanazok a történetek bukkannak fel, valódi következmények nélkül. És most már nem csak pénzről és korrupcióról beszélünk.
A Direkt36 által bemutatott ügyben egy volt rendőrségi nyomozó, Szabó Bence arról beszélt, hogy egy gyermekpornográfia-gyanúval induló ügy került hozzájuk, amely két informatikust érintett – akik történetesen a Tisza Párthoz voltak köthetőek. Ez önmagában még lehetne egy szokványos bűnügy, de a beszámoló szerint a történet itt nem állt meg.
A nyomozó állítása szerint titkosszolgálati nyomás nehezedett az ügyre, gyors lépéseket vártak el, miközben a házkutatások után nem találták meg azt, ami miatt az egész elindult. Viszont közben olyan körülmények merültek fel, melyek alapján felmerült: nem egyszerű nyomozás zajlik, hanem valamilyen módon a Tisza Párthoz köthető informatikai rendszerhez próbálnak hozzáférni vagy azt befolyásolni.
A történet még súlyosabb ott válik, hogy a nyomozó szerint bizonyos irányokba nem engedték hivatalosan továbbvinni a vizsgálatot, ezért saját szakmai meggyőződésükből „árnyéknyomozást” kezdtek. Vagyis magyarul: voltak rendőrök, akik úgy érezték, hogy a saját rendszerükön belül sem deríthetik ki az igazságot.
Ez nem egy ellenzéki Facebook-poszt. Nem egy komment. Hanem egy belső ember több mint egyórás, részletes beszámolója, mely itt érhető el:
És mi történt ezután? Nem az, amit egy jogállamban várnánk. Nem az, hogy mindent kivizsgálnak. Hanem az, hogy a megszólaló nyomozó ellen indult eljárás, házkutatással.
Ez lenne az a „biztonság”, amiről beszélnek?
Mert lehet beszélni háborúról, Brüsszelről, migrációról – ezek mind nagy szavak. De ezek nem válaszolják meg azt az egyszerű kérdést, hogy mi történik idehaza a hatalom működésével.
És ha ezt lehozzuk helyi szintre, a kép még kiábrándítóbb.
Földi László évek óta képviseli ezt a térséget. Sokan látják, sokszor megjelenik, beszélget, kezet fog, jelen van. De ez önmagában nem teljesítmény. Ez minimum. A valódi kérdés az, hogy mit tett hozzá a település fejlődéséhez. Mert ha őszinték vagyunk, nem nagyon látni eredményeket.
Ehelyett inkább az látszik, hogy jelen van, beszélget, „jóban van az emberekkel” – főleg azokkal, akik még hisznek neki. De ettől nem lesz több munkahely. Nem lesz erősebb a helyi gazdaság. Nem lesz valódi fejlődés.
És igen, az emberek beszélnek arról is, hogy egy politikus hogyan viselkedik a hétköznapokban. Nem véletlenül. Mert aki közbizalmat kér, attól joggal várják el, hogy méltó legyen rá – ne csak a plakátokon, hanem a valóságban is.
Ez az egész történet, országosan és helyben is, ugyanarra a kérdésre fut ki. Amikor azt mondják, hogy „a biztos és a bizonytalan között választunk”, akkor valójában ezt mondják: maradjon minden úgy, ahogy eddig volt. A botrányokkal együtt. A következmények hiányával együtt. A kérdésekkel együtt, melyekre nincs válasz.
És innen már tényleg mindenki maga dönti el: ez az a „biztos”, amit még évekig szeretne látni, vagy sem.
Végezetül pedig néhány videó az elmúlt napokból (a teljesség igénye nélkül) az ún. állambiztonságról:
A faluban minden téren ez a maszatolás, csúsztatás, uram bocsá’ hazudozás folyik. Aki nem a helyi vezetés szekerét tolja, nagyon hamar szembetalálja magát az olajozottan működő bedarálással. Az is, aki tulajdonképpen magasról tenne a politikára. Minden észrevételt személyes sértésnek vesznek és söpörnek le az asztalról a „Majd mi azt tudjuk!” hozzállással és leereszkedő mosollyal a szájuk szegletében. A nyársapáti önkormányzat tökéletes mása annak a paternalista, korrupt, uram-bátyám mutyizásnak ami országos szinten is folyik. Mi itt még mindig a Móricz által megírt Rokonok című regényben éldegélünk a XXI. században.