Eltelt némi idő azóta, hogy utoljára jelentkeztünk, de mit lehet tenni, ha az ember nem fidkány, tehát nem lop, dolgoznia kell a megélhetésért, illetve tolvaj kormányunk zsebeinek kitöméséért.
Az alkalom, melynek apropóján billentyűzetet ragadtunk, igen jeles: ma lép életbe az a koncesszió (szép, régiesnek tűnő kifejezés, már száz esztendővel ezelőtt is a lopás egyik szinonimája volt, olvasgasson csak mindenki mondjuk Rejtő-regényeket [az írót egyébiránt egy, a mostanihoz igen hasonlatos értékrenddel bíró kormányzat ítélte halálra azzal, hogy mint zsidó munkaszolgálatost a Don-kanyarba vezényelte, de ez mellékszál. Egyelőre.], melynek keretein belül dicső vezéreink a Mol-tulajdonban lévő MOHU Mol Hulladékgazdálkodási Zrt.-nek tolják oda a hazai települések szilárdhulladék-begyűjtését és kezelését. Harmincöt (35) évre. Aranyos, ugye? A dolog akkor válik igazán nagyvilági NER-es pénzmosodává, amikor az egyszerű állampolgár ráébred, hogy a koncesszió visszterhes, azaz a vevő (MOL) jó sok pénzt ad majd rendszeres időközönként az államnak a fidesznyikes jóhaveroknak. Természetesen a szokásos, jól ismert, jól bevált maszatolás és ködösítés már el is kezdődött, erről például itt is olvasgathat az ember érdekeseket:
https://24.hu/fn/gazdasag/2023/06/07/mol-hulladek-koncesszio-35-ev-engedely-nelkul/
Aki pedig a MOL ultratisztességes, makulátlan erkölcsi piedesztálon trónoló vezérére kíváncsi, hogyan nyilatkozik rohadtmód európaian a témakörről, ide kattintson:
Tisztesség? Feddhetetlenség? Muhaha.
https://infostart.hu/kulfold/2023/04/20/dontott-a-horvat-alkotmanybirosag-hernadi-zsolt-ugyeben
Ráadásul a T. Szerkesztőség pont ezt a napot választotta ki arra, hogy nagy szorgalommal és pedantériával, szigorúan szelektíven gyűjtögetett hulladékától megszabaduljon. A helyi gyűjtőhelyen ez a látvány fogadott.
Tulajdonképpen ez nem egyéb, mint a „gyűjtősziget” kifejezés szó szerint vétele. Ha óvatosan, megfelelő védőfelszerelést használva megpiszkálná az ember a dombocskát, valószínűleg új, a tudomány számára eddig ismeretlen létformákat is felfedezhetne.
A dolog nem azért szomorkás, mert a mi kis nyomorult településünkről van szó (egyébiránt nyugodtan fel lehetne háborodni rajta, a gyűjtőpont hetek óta így néz ki, de valószínűleg az illetékesek azonnal ki tudnának rántani valami igen fain magyarázatot az egyik zsebükből. Más egyéb nem történne, szokás szerint.), hanem azért, mert a mai naptól számított igen rövid időn belül az egész nyomorult ország így fog kinézni. A koncesszió alá tartozó fémtartalmú dolgokat most még le lehet adni a piaci árnál alacsonyabb „ösztönző áron”, de a többi bizony repülni fog az árokpartra. Meg az erdőkbe, mezőkre, vizekbe, vízpartokra. Kis hazánk nem csak elvi síkon hasonlít majd egy nyomorult banánköztársaságra, hanem kinézetre is. A kormány majd keménykedni fog, meghozza a szavazónyáj által elvárt látszatintézkedéseket, a háttérben meg vigyorogva osztja szét a betalicskázott, tisztára mosott lóvét.
Nemsokára újra jelentkezünk, hiszen egy héten belül megszavazzák a pedagógus- és oktatásnyomorító státusztörvényt is. Szavunk sem lehet, megdolgozik a vezérkar a pénzünkért.
Előre megyünk?
Nem.
PS.: a címet Romhányitól kölcsönöztük, aki csak félig volt zsidó, de őt is kikergették a keleti frontra. Túlélte a dolgot. Mi nem fogjuk, ha ezek a tetvek tovább maradnak.