Volt egyszer, ahol a tetűt s a bolhát rézpatkóba verték, hogy a súlyba s a fenébe ne botorkázzék, az Üveghegyeken és Alsó-Bivalybasznádon innét, de bőven a kisisten háta mögött egy aprócska királyság. A lakók éltek és haltak benne, ahogy az már lenni szokott, a király és a vezetőség pedig úgy csinált, mintha csinálnának valamit, közben meg loptak, ahogy az már lenni szokott. Nem is lett volna ezzel semmi baj, elvégre valakinek valamiből fel kell építenie az új társadalmi rendet és rétegeket, de a nagyfene demokrácia, meg az a gusztustalan liberalizmus begyűrűzött ebbe az ártatlan és idilli közösségbe is, oszt’ elzavarni őket már nemigen lehetett. Muszáj volt hát a vezérkarnak leereszkedni a pórokhoz, bármilyen savasat böfögtek még a gondolatára is, elhatározták hát, hogy mesmeg nyílt önkormányzati ülést tartanak. Nosza, meg is fogalmazták rögvest a kiáltványt, előrelátóan és precízen egy héttel az esemény előtt (nagyon takaros lett, alig volt benne helyesírási hiba, csak azt nem érthette az egyszeri szegényember, hogy ha egyszer ez egy nyílt ülés, akkor miért csak a képviselőknek lett címezve, de ne foglalkozzunk most a gépezetbe került apró homokszemekkel), aztán gondosan elrekkentették valahová. Nem is került elő a szerencsétlen papiros, csak öt nap múltával. Akkor aztán a kisbíró nagy lendülettel kidobolta és szétordította a királyságban, hogy mindenkit soxeretettel várnak, már aki a megmaradt másfél nap alatt tudja úgy intézni a dolgait, hogy oda is érjen. Akinek meg jól jött volna az az elsikkasztott időmennyiség, az nyalja ki (persze ez hangosan nem volt emlegetve, elegancia és illem is van a világon, elvtársak).
A megadott időpontban a potentátok frissen, fiatalosan, magyaros lendülettel ugrottak neki a napirendi pontokba sorolt problémáknak, minden okosan, ügyesen, mértéktartóan, közmegelégedésre lett elintézve, csak úgy sercegtek a tollvonások az árkusokon. A feszültség finoman, ám érezhetően nőtt, amikor a hatodik pontnál – az uralkodó jutalmazása – a vén hopmester emelkedett szólásra. A meghatottságtól reszkető hangon, párás tekintettel ecsetelte a király érdemeit daliás termetétől kezdve dús hajkoronáján át legendás nemzőképességéig, s nem feledkezett meg azon jótétemények, áldásos és önfeláldozó cselekedetek szinte végtelen listájáról sem csemegézni, melyekkel az elmúlt időszakban kínálta meg az uralkodó jobb sorsra érdemes országának szerencsétlen lakóit. A katartikus tetőponton aztán tüzes pofikával és villogó tekintettel terjesztett elő félévnyi fizetésnek megfelelő összegű jutalomkeretet, mellé ezüsttálcán saját – kissé már elhasznált – ánuszát.
Az uralkodó ezalatt természetesen egy másik helyiségben tartózkodott, hiszen az ország már-már vallásosan tisztelt, mindig és mindenkor az utolsó betűig betartott és betartatott jogrendszere ezt így írta elő, meg hát elegancia és illem is van a világon, elvtársak. Helyette hát némiképp pudvás fából, kisbaltával faragott lehánykája pattant fel ülő helyzetéből, idegesen rendezgetve méregdrága és vérmagyar haute couture toalettjét. Nagyon izgult szegény, hisz’ bár egy hete biflázta az előre megírt spontán köszönetnyilvánítást, annál a résznél, amikor a féléves időtartamot határozottan vissza kellett utasítania, mindig idegállapotba került. Kegyes jó apjauráék maximum három hónapot éreztek elfogadhatónak (mer’ hát elegancia és illem is van a világon, elvtársak), de a hercegnőcskének az összeg feleződésének gondolatára kőkemény csomóba ugrott össze a gyomra, mint tavaly blekkfrájdéjkor, amikor beszorult a mutatóujja a kártyaleolvasóba. A hopmesteri ánusszal pedig végképp nem tudott mit kezdeni, ilyen az ő szövegkönyvében nem szerepelt, ráadásul fogalma sem volt róla, mi lehet az. Ezért hát decensen pukedlizve (hat szemeszteren keresztül szívta magába ezt a tudást más egyebekkel együtt a Nemzethy Gerinces Magatartás Egyetemének pukedli- és alányaló szakán, BSc, MSc) visszautasította ezt a tételt, a többit pedig megköszönte. A király mosolyogva visszatért, kőkemény fejecskéket simogatott, rozzant vállakat veregetett, az udvari muzsikusok csendesen felúsztatták a háttérbe a Szőrös lábú kismacska című nótát, melyet a Vezér nosztalgikus alapon erősen kedvelt, a bólogatójánosok és jánosnék tapsikoltak, pezsgő pukkant, a nép pedig megint megkapta, amit akart és amit érdemelt.
Így volt, egy része mese volt, aki nem hiszi, költözzön abba a csodálatos kis országba.