Annak, aki csodálkozna, hogy miért szinte mindig késői/korai időpontban teszek közzé bejegyzéseket, elárulom, hogy ilyenkor általában szkriptelek, ami egy rettentő időigényes, egyben időnként hosszú várakozással egybekötött tevékenység. Ilyenkor gyakran csak ülök és bámulok ki a fejemből, vagy épp írok. Ma az utóbbit választottam, mert biztosan hasznosabb, mint a (másik) monitort nézni. Egy ilyen szép bevezetés után vágjunk is bele a közepébe, amolyan in medias res stílusban.
Régebben, még évekkel ezelőtt Tóta W. Árpád rendszeres olvasója voltam, mert bár nem mindenben értettem egyet vele, írásait mindig szórakoztatónak találtam, provokatív stílusa rettentően szórakoztatott.Mióta fizetősek lettek az írásai, inkább nem olvasom, sokszor felidegesít maga a téma is, amiről ír, mert eleget hallok róla más forrásokból.
Ebben az írásban véletlenül sem szeretnék külön kitérni Tóta W. alkotói munkásságára, csak ki szeretnék emelni egy dolgot, ami hosszú évekig tartó magyarországi létem alatt feltűnt és komoly szerepet játszott a távozásomban:
Nézzük mit írt Tóta W. Árpád, ami annyira felidegesített pár valószínűleg túlságosan érzékeny személyt, hogy menten „kollektív személyiségi perlés intézményével” élve (bármit is jelentsen ez) kívántak elégtételt venni rajta:
„Árpád fejedelem sem állította hadbíróság elé az Európát végigfosztogató vitézeit, hanem kitüntette őket. A rablást, gyújtogatást és erőszakot – »kalandozást« – pedig nem jogi határozatok állították le, hanem az augsburgi csata. Ott az történt, hogy a büdös magyar migránsok ugyan váltig állították, hogy ők bűncselekmény hiányában, sőt mellőzésével dúlják éppen a falvakat és kolostorokat. Ám az európai lovagok telibe szarták az ő játékszabályaikat és illiberális világképüket, és seggtől szájig beléjük állították a pallost. Ezután a magyar banditák bátran hazaszaladtak, és elújságolták, hogy kurva nagy verés jár most már a kalandozásért.”
részlet Tóta W. Árpád – Magyar ember nem lop, csak kalandozik c. írásából
Azt gondolom, hogy ez az írás egyrészt egy nagy adag iróniát tartalmaz, másrészt nem értem, hogy egy személy, aki nem mellesleg magyarként kritikát fogalmaz meg egy vicces történelmi példán keresztül a jelenleg fennálló rendszernek címezve, azt miért kell egyből a bíróság elé hurcolni, mint egy bűnözőt? Mert ezután sajnos nem az történt, hogy elküldték a feljelentőket melegebb éghajlatra, hanem első fokon a bíróság megállapította, hogy a szerző megsértette a felpereseket az emberi méltóságukban (a fenti idézetben vastagon szedett részekkel) és kártérítést ítélt meg részükre.
A másodfokon eljáró bíró ezután megváltoztatta az első bíró ítéletét, de ezután a Kúriára került az ügy, ahol mégis az elsőfokú ítéletet hagyták helyben a következő indoklással:
„A Kúria az elsőfokú bíróság megállapításával értett egyet, amely szerint a magyar nemzethez tartozókra a »büdös« és a mai közbeszédben pejoratív tartalmú »migráns« jelzők, illetve a »magyar banditák« kifejezés használata a magyar nemzet közösségének méltóságát sérti. Megállapította, hogy a közéleti vitában az elmarasztaló vélemény kifejezése a véleménynyilvánítás szabadsága által védett érték, azonban az ennek kifejezéséhez használt írói eszköz és az irónia műfaji sajátossága sem adhat korlátlan felmentést mások emberi méltósága, vagy a közösségek méltósága megsértésének felelőssége alól.”
Számomra ez azt jelenti, hogy amennyiben párhuzamot vonok történelmi és aktuális (politikai szintre emelt) események között, ahol az ezer évvel ezelőtt élt, viszonylag békés embereket fosztogató őseinkre keményebb jelzőket használok, akkor az nem elfogadható, mert ezzel ma élő emberek méltóságát sérthetem. Gondolom ugyanezen emberek most elégedetten pödrik meg a bajszukat, hiszen a libernyákot jól a bíróság elé cibáltuk.
Az eset másik szomorú részlete a Kúria indoklásában található, pontosan ez:
„a magyar nemzethez tartozókra a »büdös« és a mai közbeszédben pejoratív tartalmú »migráns« jelzők […] használata a magyar nemzet közösségének méltóságát sérti”
Ehhez annyi hozzáfűznivalóm van, hogy a mi őseink (pontosabban: akiket azoknak tartunk) úgy jöttek a mai Európa területére, ahogy Tóta W. leírta: csőcselék módjára, rabolva, fosztogatva. Ma annak a birodalomnak az egyik utódállamában élek, amit a honfoglaló magyarok gyakorlatilag felszámoltak (a frissen egyesült Nagy Morva Birodalom és a Nyitrai Fejedelemség az, igen), és itt nem úgy emlékeznek a találkozásra, hogy egy korrekt, civilizált, európai szokások szerint lezajló esemény volt. Ugyanígy egész Nyugat-Európa úgy emlékszik a „kalandozásokra”, mint véres fosztogatásokra, rengeteg értelmetlen és állatias gyilkossággal, ami már akkor sem volt annyira megszokott.
Lehet ettől az írástól nem leszek sokkal népszerűbb, de ez nem is célom, ráadásul ezek száraz tények. Ezért is küldte a pápa a koronát I. (Szent) István királynak, hogy a kereszténységgel kicsit megszelídítsék a pár ezer éves vándorlástól felpörgött őseinket.
Ezt sajnos a feljelentők nem tudták, vagy nem akarták tudni, ahogy azt is elfelejtették, hogy a tatárjárás idején az ország lakosságának jelentős részét (kb. 40-50% – közel 1 500 000 fő) halomra ölték Dzsingisz mongol nagykán unokájának – Batu kán – seregei. Ezáltal gyakorlatilag újra be kellett, hogy népesítsék az országot különböző (többnyire európai) etnikumú emberekkel, tehát a felpereseknek, ahogy legtöbbünknek már egyáltalán nem kell, hogy sértő legyen a honfoglaló magyarokra tett bírálat, mert nem igazán sok vonásukat őrizzük.
Persze az olvasó maga dönti el, hogy mit gondol erről, érthető, ha valakit ez sért, de erre mindig ott van az a régi megoldás, hogy nem olvasom el a cikket, hanem bezárom a böngészőt (meg néha a komplett internetet is), ahelyett, hogy valakit feljelentenék, mert nincs jó véleménnyel pár emberről, akikről ezer év távlatából már tényleg csak a Teremtő tudja, hogy valóban az őseim-e. Vagy tévedek?