Politikai hovatartozásról őszintén

Vitakultúra

Az elmúlt évek alatt lassan hozzászoktathattuk magunkat, hogy amennyiben Magyarországon politikáról szeretnénk beszélgetni, azzal évtizedes barátságoknak tudunk könnyen, gyorsan, de a legkevésbé sem fájdalommentesen véget vetni. Ez azért van, mert kicsiny országunkban nem létezik politikai vagy csak úgy általánosságban vitakultúra. Mikor vitáról beszélek, szeretném leszögezni, hogy csak az építő jellegű, emberi hangnemben történő, érvek ütköztetéséről szóló beszélgetésekre gondolok, nem pedig a parttalan, nyálfröcsögésig tartó, érzelemdús hörgésre, ami nálunk az alap.

Illusztráció matematikusoknak:

Mikor mi, magyarok vitázunk, akkor általában az elérendő célok között dobogós helyen szerepel a vitapartnerünk komplett megsemmisítése, ami ugye máris vitatkozást, és nem vitázást jelent. No persze nem ám a nem létező elefántcsonttornyomból próbálok bölcs lenni, sajnos én is hajlamos vagyok elragadtatni magam, pont úgy, ahogy sokan mások. Hatalmas különbség, hogy én – éppúgy, mint megannyi másik honfitársam – nem lettem politikus.

Politikusok

A politika a nagyok sportja, pontosabban azoké, akik valójában öncélból csinálják az egészet, hiszen Magyarország bővelkedik az ún. megélhetési politikusokban. Ezek az emberek azért álltak politikusnak, mert azt gondolták, hogy:

Ezt olvasva az egyszeri olvasó már azt is gondolná, hogy “na, ebből a kölökből az irigység beszél”, de ez nem így van. Szerencsére nincs okom panaszra, nem kell nélkülöznöm, viszont nekem ezért keményen meg kell dolgoznom, míg a politikusainkról a fizetésükkel arányos munkavégzés nem igazán mondható el, persze kivételek vannak, nyilván elsősorban nem Nyársapátra gondolok. Ezért nem irigy vagyok az összeharácsolt vagyonukra, hanem úgy fejezném ki, hogy egyidejűleg tekintek rájuk megvetéssel, mivel az őket a saját képviseletükre megválasztók beléjük fektetett bizalmával élnek vissza, illetve hogy is mondjam finoman, 1000 Nap lángoló szenvedélyével gyűlölöm őket.

Itt még mindig az országos politikáról beszélek, amit egyszer már leírtam, hogy hogyan látok:

Az én helyem az egyenletben

Fiatalabb koromban – 17 évvel ezelőtt – belekóstoltam egy kicsit a politikába, de azt kell, hogy mondjam, hogy nagyot csalódtam és finoman szólva nem erre a végkifejletre számítottam. Ha visszagondolok, hogy akkoriban milyen értékeknek tulajdonítottam nagy jelentőséget, akkor egy kicsit mindig szégyenkeznem kell, de végső soron a saját döntésemből elhagytam a magyar politika posványait, amiben komoly segítséget jelentett a lehetőség – mert úgy tekintek rá, mint egyfajta lehetőségre –, hogy megismerhettem egy politikai párt működését belülről, és finoman szólva nem bűvölt el az, amit láttam.

Mikor 15 évesen a politika közelébe kerültem, akkor még nem volt annyi tapasztalatom, hogy fel tudjam fogni, hogy az eszme, amit önmagában a párttagságommal képviseltem, az mindössze 80 évvel ezelőtt nagyon sok ember halálához vezetett. Azt gondolom, hogy szerencsére nem okoztam senkinek visszafordíthatatlan károkat, de akiket nagy eséllyel megbántottam, azoktól az azóta eltelt idő alatt igyekeztem egyenként bocsánatot kérni, mert a hibáinkkal való szembenézés egy nagyon alapvető dolog kellene, hogy legyen – bár sajnos már lassan erénynek számít, ha valaki hajlandó erre.

Őszintén szólva beleuntam az országos politikába, hiszen a jelenleg rendelkezésre álló eszközökkel nem lennék képes igazán nagy változást elindítani, és ennek okát később leírom. A Jobbik, mint olyan számomra megszűnt létezni, mert egy alapvetően jó céllal létrehozott, jobboldali polgári körökből, alulról építkezve, verítékes munkával felépített mozgalom mellé először sikerült egy cigánysorokon végigcsattogó, félkatonai szervezetet (Magyar Gárda) létrehozni, ahelyett, hogy az eredetileg beharangozott csendőrség gondolatát vitték volna keresztül, ami még a jogállami keretek közé is befér. Akár még Gárdának is lehetett volna hívni a szervezetet a Csendőrség helyett, hiszen sok embernek lehetnek negatív tapasztalalatai a csendőrökkel, míg Írországban An Garda Síochána néven fut a rendőrség, ami nagyjából annyit tesz, hogy A Béke Őre. Mennyivel jobban hangzik, nem?

A dolog, ami először vonzóvá tette a Jobbikot, az a harmadik utasság volt, az hogy nem akartak belesimulni az akkor fennálló kétsíkú rendszerbe, hanem sok kérdésben (köztük a munkavállalókat érintő lényegi kérdésekben) mertek beleállni igen komoly vitákba. Sok másik dolog mellett ezt sem sikerült fenntartani, és mivel egy idő után a szélsőjobbos propaganda teljesen maga alá temette a pártot, ami nekem 20 éves koromban már nagyon nem hangzott jól, ezért viszonylag hamar kiléptem.

A sors fintora, hogy időközben a Jobbik ártatlan kiscicává vedlett, aki a légynek sem tudna ártani és rástartolt a baloldali szavazókra, majd végül korábbi célkitűzéseit sutba dobva de fuckto összefogott a korábban általa szétgyalázott ún. baloldali pártokkal. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert én inkább vagyok baloldali, mint ők. Nekik csak a kampány során kitalált szlogenjeiknek van valamiféle baloldalias hangzása, de gazdasági értelemben ugyanazt a neoliberális vonalat követik, amit a hazai ún. jobboldali kormánypártok (leánykori nevükön Fidesz és KDNP), illetve az Európai Uniónak nevezett gazdasági társaság is a magáénak tud. Vicces, hogy állandóan marakodnak.

Én ezért sem a kormányra, sem az ellenzéki csoportosulásra nem szavaznék, ahogy az egyetlen harmadik utas, Ti Hazátok Mi Hazánk pártra sem, kifejezetten a szélsőjobbos, ezáltal teljesen elfogadhatatlan ideológiája miatt. Ettől függetlenül amint lesz képviseletem Magyarországon, jelentkezni fogok a fejleményekkel. Addig csak felváltva nevetek, vagy őrjöngök különböző politikusok nagyarcú, valóságtól elrugaszkodott kommentjein, valóságsíkjain.

Valóságsíkok?

Pontosan, valóságsíkok. Az emberek többsége Tóth Tibor korábbi megállapításával megegyezően azt gondolja, hogy csak két pólus létezik (kormány és ellenzék), holott a teljes kép ennél egy kicsit komplikáltabb. Szerintem ezek nem pólusok, hanem egy koordináta rendszer x és y tengelyeiről beszélünk, a metszéspontot pedig igyekszik mindenki messzire elkerülni. Ez egy klasszikus, évezredes politikai taktika továbbgondolása, gyakorlatilag a panem et circenses ‘kenyeret és cirkuszt (a népnek)’ elv bármiféle kenyeret nélkülöző továbbgondolásáról van szó.

A recept az, hogy olyan kérdések mentén osztják meg az embereket, hogy “Egyetért-e Ön azzal, hogy törvényi úton szabályozzák a terhességmegszakítást?”, vagy hogy “Egyetért-e Ön az azonos neműek házasságával, illetve gyermekek általuk történő örökbefogadásával?”, majd a nagy hangzavarban idehoznak még egy multinacionális vállalatot, aki a következő 20 évben több ezer milliárd forint adózatlan hasznot fog kivinni az országból, mialatt az itthoni munkavállalókat a létminimumon tartják, a munka törvénykönyve (legyen az bármilyen összetételű kormány) pedig konkrétan a dolgozó lakosság ellen került megírásra. Mi addig vérmérséklettől függően leboxoljuk egymás között az ő nézeteltérésükből fakadó véleménykülönbséget, majd bemegyünk lehúzni egy újabb hosszított, kisváltó-nagyváltó rendszeres műszakot.

A megfejtés egyébként az, hogy szinte kizárólag ilyen megosztó kérdések napirenden tartásával csak ennek az igazságtalan rendszer lebontásának a napját próbálják meg minél jobban elodázni, mert egy kicsit visszacsatolva egy korábbi hasonlatra, jó érzés a homokozóban a kisállatokat kínozni. Ha valódi igény lenne szakpolitikusokra, átgondolt politikai programokra, építő vitákra, akkor nyilván előálltak volna már valami ilyen megoldással. Mivel ez az igény jelenleg nem áll fenn, egyáltalán nem meglepő, hogy a kínálat tekintetében sem beszélhetünk roskadozó polcokról.

De akkor mi a megoldás?

Azt gondolom – és mivel ez csak egy véleménycikk, lehet tévedek–, hogy a kétsíkú politika nem csak és kizárólag Magyarországon okoz gondot, mert abban nyilván nincs vita, hogy sok modern, vagy nálunk modernebb politikai rendszerben is megvan ez a fajta klikkesedés, ahol két nagy közül a kisebbik rosszat lehet szimpátia alapján kiválasztani. Németország, Egyesült Királyság, Egyesült Államok, hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Mivel a magyar gazdaságban sok olyan multinacionális cég vesz részt, amely teljesen profitorientált, vadkapitalista, munkavállalókat alulfizető, és a végletekig kihasználó magatartást tanúsít, és ők nagyrészt pont a fentebb említett országokból származnak, gondolom nem meglepő, hogy a megoldás az lenne, ha legalább a felsorolt országokban egy harmadik utas politikai erő jutna a hatalom közelébe, mivel enélkül, kizárólag Magyarországról nem lehet eredményes egy ún. gazdasági szabadságharc. Ha csak egy ország lázad fel, akkor fogják magukat, és elmennek eggyel keletebbi országba, mondjuk Romániába, ahol szinte elég havonta két zsák krumplival kifizetni a munkást.

Persze naivitás azt gondolni, hogy ez a nap, a szabadságharc napja bármikor be fog következni, ezért abban hiszek, hogy sokkal alacsonyabb szinten kell ezt elkezdeni, és mindenkinek a saját fejében kell először rendet tenni, majd megkérdezni a többieket, hogy ők is azt látják, vagy tapasztalják-e, mint amit ő. Én épp ezt próbálom tenni és egyáltalán nem érdekel, hogy ki milyen politikai értékeket vall. A lényeg az, hogy aktívan hozzájárul-e a jelenlegi kétpólusú rendszer fenntartásához, vagy megpróbál valamilyen észszerű szinten fellépni ellene.

Búcsúzóul egy idézetet hagynék itt lentebb George Carlintól, a valaha volt első/második legnagyobb amerikai humoristától. Még mindig vita tárgya, hogy ő, vagy Richard Pryor (a Vaklármából) volt viccesebb, de szerintem a legviccesebb mégis az marad, hogy a magyarok még mindig azon vitáznak, hogy Orbán, vagy Gyurcsány…

Szerintem inkább engedjük ezt el, mert teljesen mindegy.

“Don’t confuse me with those who cling to hope. I enjoy describing how things are, I have no interest in how they ‘ought to be.’ And I certainly have no interest in fixing them. I sincerely believe that if you think there’s a solution, you’re part of the problem.”

“Ne keverjenek össze azokkal, akik a reménybe kapaszkodnak. Élvezettel mondom el hogyan állnak a dolgok, nem érdekel, hogyan ‘kellene állniuk.’ És egyáltalán nem érdekel a megjavításuk. Őszintén hiszem, hogy ha Önök azt hiszik, hogy létezik megoldás, akkor maguk is a probléma részei.”

George Carlin