Kötélhúzás, avagy mitisír a hogyishívják?

Befutott a Hírmondó legfrissebb száma, s mielőtt reagálnánk a kvázi vezércikk bennünket is érintő mondanivalójára, kínos kötelességünknek teszünk eleget, midőn is rövid időre fellebentjük a fátylat elképesztően, már-már gyermekien naív lelkületünkről. Mert bizony mi azt hittük, hogy most végre megérkeznek a válaszok azokra a kérdésekre, melyeket az elmúlt időszakban feltettünk. Ha nem is mindegyikre, de legalább néhányra. Vessetek a mókusok elé, ahogy Woody Allen mondaná, de valahol tényleg reménykedtünk ebben. És mi történt? Kaptunk egy újabb nagy adag langyos, patetikus (szép kifejezés, ugye? Mi álkulturáltak imádjuk az ilyesmit) végterméket a nyakunkba, ráadásul a szokásos magas ló irányából. Egy olyan, általuk igen masszívnak gondolt erkölcsi piedesztálról (még egy csodaszép szó, hiába no, ilyenek vagyunk), mely a valóságban már régóta romokban hever.

Az írás azért rejtett magában néhány információt. Megtudtuk például, hogy provokatívak vagyunk, ízléstelenek és kicsinyesek, s hogy szövegeink egy része „már a becsületsértés kategóriájába is tartozhatna.” Meglehet, de az a véleményünk, hogy pro primo (itt egy másik! Elképesztő!): kinek-kinek érdemei szerint, pro secundo: becsületsértést abban az esetben illik emlegetni, ha a szenvedő fél még rendelkezik olyannal. Adott esetben ezt a kitételt nem látjuk/érezzük teljesítettnek.

Nem tudtuk meg ellenben, hogy ki a felelős a katasztrofális mértékben elbaltázott „kerékpárútért”, melyik vezéregyéniség átgondolatlan, szakmailag mindenképpen megalapozatlan döntésének köszönhetjük a településen kialakult új forgalmi rendet. Van viszont egy bekezdésnyi önfényezés az eddigi eredmények okán, szép lendületű vállveregetésekkel kombinálva (már ami a saját vállukat illeti). De hogy miért nem lett az idei tanév kezdetekor sem lecserélve az egyre több elégedetlenséget generáló kifőzde, melynek óvodás és iskolás gyermekeinket kell(ene) ellátnia, az megint nem derült ki (ezzel kapcsolatban lapul a tarsolyunkban egy gyönyörű történet, most nem szedjük elő, ám ami késik, nem múlik).

Igazán etikátlan dolog lenne a részünkről, ha csak a szörnyű negatívumokat sorolnánk itt rendre, szerencsére akad az ominózus írásban egy olyan gondolat, mellyel teljes egészében, messzemenőkig egyet tudunk érteni. Imígyen szól: „A boldogság egyfajta elégedettség. Ha ebbe folyamatosan belerondítanak, akkor keseredettséggé válik.” Nagy igazság. A mi szemszögünkből pontosan a település jelenlegi vezetősége az, aki ezt a folyamatos belerondítást elköveti. Ettől vagyunk mi egyre többen kissé boldogtalanok, ettől keseredik meg a szánk íze.

Utóirat (nem tehetünk róla, mi nem- és nemzettelen szibarita férgek teljesen odáig vagyunk, ha utóiratról van szó, ha pedig post scriptumról, az szinte már orgazmusközeli élményt jelent. Tehát legyen P.S.): a kérdések feltevését és a problémák feszegetését nem fogjuk abbahagyni, bármennyire kellemetlen is ez bárkinek. Szerencsére a vezetőség szorgalmasan gondoskodik arról, hogy mindig legyen kérdeznivalónk. Csak két gyors példa, szintúgy a legutóbbi Hírmondóból. A testületi ülésen „döntöttek arról, hogy az önkormányzat tulajdonában lévő 028/7 hrsz.-ú ingatlant értékesítik.” Mi van ezen a területen? Miért kell eladni? Ki veszi/vette meg? Mennyiért? Itt a másik: „A képviselő-testület tagjai egyhavi tiszteletdíjukkal, a polgármester egyhavi illetményével támogatja a Turul-szobor létrejöttét a központi téren.” Megható. Igazán köszönjük. Ezek szerint drága kis hazánk a demokrácia terén már oly igen előrehaladott állapotban van, hogy bárki, aki összetarhál rá valamennyi lóvét, szabadon, az érintettek megkérdezése nélkül bárhol, bármilyen szobrot/emlékművet felállíthat? Ha ez így van, akkor még annál is sokkal jobb nekünk, mint eddig hittük.

Végezetül pedig egy kerek mondatnyi időre visszakanyarodva a becsületsértési problémakörhöz, parafrazálnánk (a mindenit, a végére is jutott egy!) a falu kedvenc nyilas háborús bűnösének (igen közkedveltnek kell lennie, ha egyszer emlékköveket talicskáztak neki össze), egyben alanyi irodalmárának egyik gondolatát. Tehát: aki van annyira szerencsés, hogy az élet visszajuttatta neki a hegyeit, az akkor talán maradjon is közöttük.