Minőségi önkormányzatunk minőségi – és rögtön tegyük hozzá, hiszen itt is látszik, mennyit érnek az ígéreteik: politikamentes – tájékoztató lapja ismét hozta a szokott színvonalat, már ami a könnyedén émelyítő, gusztustalanul demagóg írásokat és hangvételt illeti. A Szabadság Napja címmel izmos kis gyűlöletkeltő, klasszikus eszközökkel zsidózó és kommunistázó írást sikerült összerittyenteni, ízesen, ízletesen, szomorúan ostobán. Nem kívánnánk a kelleténél több időt, energiát és karaktert pazarolni a reflexióra, távolról sem ér az egész annyit, inkább csak néhány gyöngyszemet emelnénk ki a vérbőn hullámzó gondolatáradatból (írhattunk volna sz@rtengert is, de az nem simulna annyira a most érkező, utolsó tagmondathoz), mintegy csemegéző jelleggel.
Lássuk hát. „Micsoda képtelenség, hogy a véres megtorlás vezetői halálukig élvezhették a kiváltságos életet, pedig százak haláláért kellett volna felelniük.” Eddig rendben is volna, még egyet is értünk, a bűnösöket vonják felelősségre, a folytatásban viszont kissé megbicsaklik a dolog: „Sőt, utódaik a mai ellenzék prominens vezető személyei.” Meglehet, ez is így van. Arról viszont illene nem elfeledkezni, hogy a pillanatnyilag regnáló kormány és kormánypárt tagjai között is sűrű sorokban álldogálnak azok, akiknek a rendszerváltás előtti vezérek seggébe volt feltolva a nyelvük. Tövig.
„Miért tört ki a lázongás? Szegénység, nélkülözés jellemezte az akkori viszonyokat.” Nahát. A mai viszonyokat nem ez jellemzi? Az aktuális vezérkar módszere nem az „oszd meg és uralkodj”? Ők nem kártyáznak és dobálóznak óriási összegű, a megkérdezésünk nélkül felvett hitelösszegekkel? Ami hatvanöt évvel ezelőtt tizenkilenc volt, az manapság nem egyéb egy híján húsznál. Pontosan ugyanolyan kvalitású, egyforma súlyú rágcsálóivadékok szívják az emberek vérét most is. Jobboldal, baloldal? Mit számít ez ebből a szempontból?
Nézzük tovább. Félelmetes tervek? Milyen alapon kell rettegni a készpénz eltűnésétől, a globalizációtól, a népek és kultúrák összekeveredésétől? Feszítsük keresztre a robottechnológiát, ami okosan használva könnyebbé teheti az ember életét, sőt, meg is mentheti és hosszabbíthatja azt? Nemi devianciák? Ki a nyavalyának van joga eldönteni, mi számít annak, amíg az adott élet –és viselkedésmód nem sérti és bántja az alapvető emberi jogokat? A legönérzetesebb európai ember megalázásához pedig csak annyit fűznénk halkan hozzá, hogy az önérzetes európai az elmúlt fél évezredben folyamatosan törölte a sáros csizmája talpát a nem európai illetőségű emberek arcába. Azon is csodálkozni kell, hogy most ez történik? Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, nemde? A továbbiakban sorolt „félelmetes tervekről” egyértelműen látszik, hogy azoktól csak a korlátolt, szűklátókörű, ócska és kopott politikai lózungok által megvezetett ember retteg. Aki nem látja, vagy nem akarja látni, hogy a „vörös bárók” már régen narancssárgára cserélték az egyébként is sűrűn forgatott köpönyegüket. Aki pedig a magyarság egyik legmagasztosabb emléknapján ilyen szinten olcsó propagandadumával szennyezi a környezetet, az meglehet, valóban szerencsés, hogy nem fél szemmel tért haza a „borzalmakból”. De hogy a józan eszének a felét ott felejtette valamelyik húgyszagú pesti sikátorban, az szinte biztos.
PS.: még valamit az emléknapokról. A Hírmondó cikkének írója köztudottan és elismerten transzcendens ember, akinek ilyen típusú érzékenysége tán lehetővé teszi, hogy meglásson és értékeljen olyan jeleket, összefüggéseket is, amik mellett az átlagember elsétál. A lap tárgyalt száma november 10-én jelent meg. 1938-ban ezen a napon a nácik több száz zsinagógát, zsidó tulajdonban lévő üzletet, boltot, lakást fosztottak ki és gyújtottak fel Ausztriában és Németországban. Százakat lincseltek meg, és óvatos becslések szerint harmincezer embert hurcoltak koncentrációs táborokba. Az eseménysorozat a történelemkönyvekben Kristályéjszaka néven fut. A vidám, hangulatos polgári dzsemborit pontosan azok a társadalmi rétegek szervezték, illetve nézték végig szó nélkül, melyeket a mi dicső vezéreink állítólag éppen most építenek ki és fel. Minden létező politikai tömörülésnek és oldalnak bőven van tehát miért szégyellnie magát. Régen itt volna az ideje túllépni ezeken, s inkább azzal foglalkozni, hogy többé ne fordulhassanak ilyesmik elő.
Végezetül pedig egyszer és mindenkorra szögezzük le: a nyílt társadalom kurvára nem egyenlő az anarchiával.
