Két dolog tud igazán felidegesíteni ebben a földi életben, na jó, három: a hazugság, az emberi hülyeség, illetve az, ha engem néznek hülyének. Természetesen magamnak sem a tökéletes erkölcsi hozzáállásommal szoktam leggyakrabban hízelegni, hazudtam már jó párszor ezidáig, néhány esetre konkrétan emlékszem is, ám ennek ellenére nem érzem műfajomnak a dolgot. A hülyeség meg ugye relatív, a szellemi szegénység alkalmasint ugyanakkora áldás lehet, mint a lelki. Azonban az, hogy ki és mikor, milyen helyzetben és pozícióban él vissza ilyen irányú adottságaival, nagyon nem mindegy. A „Ne lopj!” és „Ne hazudj!” mondatokat minden, bármilyen nagyságú és összetételű közösség megválasztott vezetőjének az alkarjára kellene tetoválni. Sőt, legyen inkább a szkarifikáció valamelyik formája, az sokkal jobban fáj, az illetőnek lenne ideje többször is átgondolni a dolgot. A Kurír nem titkolt célja felhívni a figyelmet az efféle visszásságokra, véleményt formálni róluk, megoldásokat keresni és javasolni orvoslásukra. A vélemény megfogalmazásának és kinyilvánításának szabadsága – melynek szűkebb pátriánkban mostanság mintha nem tapsolnának olyan lelkesen – számunkra igen fontos, s az lesz a jövőben is, telepedjen bárki abba a bizonyos székbe.
“Ebből áll az egész dolog, amit mondani szükség
Vólt, legalább annak véltem. Most útra bocsátom
A Kurírt, országot hadd menjen látni; ne féljen
Döbrögi úr, mert ő már többször nem veri ám meg.”
Remélem, Fazekas Mihály megbocsátja, hogy kissé belepiszkáltam a Lúdas Matyi első kiadásához szóló elöljáró beszédébe, de biza’ én még Döbrögi uram helyébe jó darabig egyáltalán nem aludnék nyugodtan.