Kevéske szabadidőnkben szeretünk kerékpárral kódorogni a faluban és annak környékén, mert vannak szép helyek itt a sivatagban is. Nézelődünk, bámulunk, csodálkozunk, hümmögünk. Akad min.
Töredelmesen bevalljuk, nekünk gyengéink a fák. Szoros kapocs fűz minket össze zsenge gyermekkorunk óta ezekkel a csodálatos élőlényekkel, melyeket jóval többre értékelünk bizonyos embertársainknál. Néhány termetesebb és idősebb példányt jó ismerősként üdvözlünk elhaladtunkban, sőt, néha megállunk mellettük, megveregetjük a törzsüket, megérdeklődjük, mi a helyzet. Ezért is szomorodtunk el nagyon azon, amit legutóbb az Öreg dűlőben kerekezvén láttunk. A régebben tavacskaként funkcionáló, de már hosszú ideje üres – illetve nem üres, hiszen tele van mindenféle növénnyel és állatkával, valamint mostanában mindenféle belehajigált szeméttel – gödör partján nyárfák álldogálnak. Jobban mondva már csak a két legnagyobb álldogál, mert a többit a terület új tulajdonosai meglehetősen barbár munkát végezve kivágták.
Értjük mi, hogy magánterület, meg mezőgazdasági hasznosítás és minden ilyesmi, de tényleg szükség volt erre? A hátrahagyott csonkokon jól látszik, hogy a kivágott fák egészségesek voltak, mint ahogy az a két óriás is, melyek már vagy ötven éve vannak ott. Útban voltak? Milyen ember az, akinek a meglévő sok-sok ezer négyzetméternyi termőterülete mellett ilyen égető szüksége van arra a húszra is? Az „égető” lenne a kulcsszó? Olyan rosszul mennek a dolgok, hogy nem futja tűzifára?
Azok a fák éves szinten több tonnányi port és szén-dioxidot kötöttek le és meg, cserébe hasonló nagyságrendben ajándékoztak nekünk oxigént, melynek hiányában mindenki elég sz@rul érezné magát egy rövid ideig. Aztán már sehogy sem érezné magát.
Természeti környezetünk Nyársapáton is egyre nagyobb tempóban pusztul. Ez még akkor is így lenne, ha az itt élők tudatosabban viselkednének, előrelátóbbak lennének, gondolnának a jövőre, a gyerekeink jövőjére. De a nagy többség nem ezt teszi, nem így él. Fontosabb a rövid távú, gyors haszon, melynek elérése kizsigerel mindent és mindenkit. Az a katasztrófa pedig, ami mindannyiunkra vár abban az esetben, ha nem változtatunk ezen a hozzáálláson, már nem a távoli és megfoghatatlan jövőben tartózkodik. Itt lapul az bizony a kertek végében. Mindenki kertjének végében.
Reméljük, az új tulajdonosok beérik az eddig elpusztított 4-5 fával, és a két, több kilométerről látható példány életben maradhat. Ennek érdekében esetleg az önkormányzat is tehetne lépéseket, hiszen tudomásunk szerint elég szoros a kapcsolat a tulajdonosok és a polgármester között. Utóbbinak egyébként is nagyon rosszul esett, amikor a nyár elején megpróbálták felgyújtani a faluba vezető út mellett található, kvázi emlékműként funkcionáló halott tölgyet. Most két hasonló nagyságú, még élő fáról van szó. Átvitt értelemben meg az összesről, amit az emberek ostoba mohóságból végeznek ki. Itt a lehetőség megvédeni őket.
